01

Szóval a nyári gyakorlatról..... Ellentétben sokakkal, én mindig is szerettem az évközi illetve nyári kötelező gyakokat. Szeretek új dolgokat tanulni, új (fiatal, férfi :D) orvosokkal megismerkedni, és szeretek a betegekkel beszélgetni.  Vannak olyan évfolyamtársaim akik ezeket kapásból ellógják, ill. büszkén hangoztatják, hogy ők max radiológusnak mennek, mert ott nem kell olyan sokat dolgozni, a betegeket utálják, mert kibírhatatlanok és nem érdekli őket az egész. Na ezeken mindig felhúzom magam, de most komolyan, miért nem ment az ilyen óvónőnek vagy fodrásznak???? Én szeretem a betegeket, szeretek velük beszélgetni, és ezen a gyakon is annyira jó érzés volt, mikor egy bácsi azt mondta, hogy most már mindig engem fog keresni, mert sokkal ügyesebben beadtam neki az iv. injekcióját mint a nővér vagy mikor azt mondták, hogy olyan kedves  vagyok és olyan pozitív a kisugárzásom, hogy már attól is gyógyulnak. Szóval nekem általában csak jó élményeim vannak. Viszont valószínűleg ez probléma is, hogy ilyen közel kerülök a betegekhez. Eddig ez ennyire nem is jött ki, mert olyan helyeken voltam gyakorlaton, ahonnan az emberek általában gyógyultan távoznak. Itt viszont a betegek 70%-a tüdőrákos, szóval előbb vagy utóbb tutira meghal, ráadásul (szerintem) az egyik legtöbb szenvedéssel járó módon. Itt vagy a kemótól vagy a végstádiumú tüdődaganattól voltak szarul az emberek. És olyan szar mikor a kedvenc bácsimról tudom, hogy max pár hónapja van hátra, és én nem tudok neki mit mondani, mikor reménykedve meséli, hogy ő igenis haza fog menni, hogy láthassa az unokáját, nem is sejti, vagy csak a lelke mélyén,  hogy pár hét múlva mennyire rosszul lesz. Vagy mikor a néni akinek csapoltam a mellkasát, 2 nap múlva elkezd rengeteg vért felköhögni, szó szerint olyan mintha inkább vért hányna, mert a daganata erodált egy eret a tüdejében. Vagy mikor várjuk, hogy a csontsovány, Vena Cava Syndromás, 45 éves férfi, agyi metával, nyelési elégtelenséggel, mert a daganat ráterjedt a nyelőcsövére is mikor hal meg. Szóval szörnyű.... Szörnyű, hogy lehet, hogy én voltam az utolsó ember aki beadta az injekcióját és bekötötte az infúzióját. És az is szörnyű, hogy a nővérek hogy bírnak ilyen közömbösek maradni?! Szóval emiatt lett szar kedvem most, hogy egyszer rám is meg az ismerőseimre is ez vár??
Ugyanakkor mégis megéri, mert ha segíteni tudsz az nagyszerű érzés.

Én

Orvostanhallgató vagyok. Szerintem ez sokat elárul, ez alapján mindenki be tudja lőni, hogy érdekli- e a blogom vagy sem. Ugyanis sok ember van aki nem bírja a vért, a betegségeket, a halált és azokat a sztorikat amelyeket mi, orvostanhallgatók olyan szívesen mesélünk egymásnak ill. a környezetünknek. A barátnőim pl nem hajlandóak meghallgatni, mikor el akarom mesélni, hogy milyen jó volt hasat csapolni, vagy milyen vicces/gusztustalan az, mikor a boncterem után megyünk ebédelni, és a menza asztalon egy pont ugyanolyan borsószem hever, mint amilyet kb. fél órája piszkáltunk ki az egyik hulla gyomrából :D Szóval aki nem bírja az ilyesmit, az készítse fel magát, mert tutira lesznek ilyen történetek :D
Mindig is akartam blogot írni. Általában mindig akkor, mikor szar kedvem volt. Valamiért úgy képzeltem, hogy tök jó lehet kiírni magadból a dolgokat, hogy ne nyomasszanak, főleg az olyanokat, amiket még a legjobb barátnőimnek sem mondok el. Eddig mindig magánéleti-depi okozta a hirtelen jött blogírási kedvemet, de most inkább azok a dolgok, amiket a nyári gyakorlatomon láttam, de ezt majd a következő postban. Na jó, van egy kis magánéleti-depi is, de az ilyesmit majd akkor teregetem inkább ki ha már nagyon belelendültem a blogolásba.
Egyébként legtöbbször vidám és pörgős vagyok, imádok bulizni és élvezni az életet, de van, hogy túl sokat agyalok dolgokon és néhány napig szar kedvem lesz. De nem kell megijedni, majd igyekszem redukálni a hisztizést :)